2016. április 22., péntek

Iskolaszolga

Rendhagyó sorok következnek... 
Nem is emlékszem, hogy ilyen személyes, bogarazást közvetlen nem érintő történetekről említést tettem volna blogolásom során, de az elmúlt 8 évemről szeretnék megosztani veletek néhány gondolatot. Cím talán sejtet valamit, meg talán néhányan tudjátok rólam, de ezt a 8 évet egy szakképző iskola hétköznapjaiban éltem és egyenlőre még élem meg, szépen fokozatosan belevonódba a működésébe, az iskolavezetésbe. Egészen addig, amíg tavaly szeptemberig, eddigi pályafutásom csúcsáig, elméleti oktatóként és műszaki vezetőként egy olyan iskolát üzemeltettem, ami egy óriási és csodálatos Duna-parti telephelyen, 6 épületben (egy közülük műemlék, egy másik fenntartható építészet díjas), összesen 5 épületszinten, több ezer négyzetméteren, elméleti gyakorlati oktatási területekkel és műhelyekkel, 70 közeli munkavállalóval és 300 körül mozgó diáklétszámmal működik, építőipari kivitelezést vállal kitűnő mesteremberek vezetésével.
Higgyétek el sok mindent láttam és tapasztaltam. Csípőből tudom, hogy mit dobnak a srácok a klotyóba, ami megakaszt egy közel 400.000,- forintos szennyvízszivattyút (ez személyes kedvencem, mert jellegzetes pittyegéssel figyelmeztet a problémára); hogy hogyan nem lehet kezelni egy dührohamos srácot, aki lendületből áthatol 2x2 réteg gipszkartonon; hogy egy több diplomás gépész kolléga nincs tisztában azzal, hogy gázzal fűtünk, amihez a szükséges hőmennyiséget egy gázkazán állítja elő, amit valamivel vezérlünk és hogy hiába tekeri a vezérlést 35 fokra, ha a 22 éves technika már nem azzal a hatásfokkal működik, mint új korában és nem lesz hamarabb 20 fok attól, hogy a termosztátot a maximumra illeszti... 
Láttam hogyan rendít meg egy ekkora közösséget egy ifjú srác, egy diáktárs értelmetlen halála és mentem húztam fel az iskola homlokzatára a fekete zászlót; láttam síró anyukát az osztályfőnöknél, aki nem tudja hogyan térítse a helyes útra a drogra akadt gyermekét; láttam olyan srácokat is akiket nem sikerült 14-15 év alatt otthon arra megtanítani, hogy szarás után illik lehúzni a budit... 
Ért rengeteg öröm, ünnepségen részt venni a diákokkal egy önkéntes tűzoltóállomás újranyitásának alkalmából és büszkének lenni a saját két kezük munkájára; osztálykirándulásokon részt venni, együtt szórakozni a fiúkkal; névről, becenévről ismerni a srácok nagyját, meghallgatni őket, megismerni a problémájukat, hátterüket; szakmunkás vizsga bizottsága elé vinni őket, látni, hogy egy éltanuló hogyan rosál be a vizsgadrukktól, másik pedig milyen frappánsan produkál, majd a sikert örömmel, koccintással együtt ünnepelni velük és búcsúzóul "Jó utat!" kívánni nekik az élethez.... 
Megtettem az iskolának, az aktuális főnökeimnek rengeteg dolgot, néhány óra alatt kiüríteni több száz milliós gépeket az árvíz elől daruzással; amikor anyagi nehézségek támadtak saját pénzből 10.000 forintos tételekben anyagot venni a működéshez; 13-14  órát evés ivás nélkül végigdolgozni napokon keresztül, hogy minden zökkenőmentes legyen....
Persze ezeknek ára van, mert valaminek rá kell mennie az ember életéből, egészségnek, családnak, barátságoknak... de mindig ott motoszkál a gondolat, hogy cserébe kap az ember elismerést, megbecsülést a főnökeitől és ha megöregszik valamint a srácainak is benől a feje lágya, néhány érdeklődő szót az egykori diákjaitól. 
És az utóbbiakban higgyétek el nem csalódik az ember!

De egy váratlan kormányzati döntés, egy ebből fakadó szerkezeti átalakítás furcsa dolgot művel az emberrel és munkájával. Minden, amiért idáig küzdött dolgozott, aminek az előkészítésében aktívan részt vett, egy jól helyezkedő, kapcsolatait meglovagoló ficsúr, egy személyben egy bukott építési vállalkozó néhány hónap alatt romokba dönt, a felelősségteljesen ellátott középvezető pozícióját gondnoki szintre taszajtja és ezen események után addigi vezetői, kollégái nem feltétlen állnak ki teljes mellszélességgel mellette... Megérte? Éjszakákat nem aludni, folyamatosan a megoldásokon kattogni? Az idegtől vért hányni? Egyetlen kiskutyámat karácsony előtt pár nappal egy tiszafa alá temetni, mert egy aktuális projekt zűrzavarában nem volt lehetőségem rajta észrevenni a bajt? Hobbit a munka oltárán feláldozni? Ezek nyitott kérdések...
Megtört bennem valami! A bogarazás már nem azt jelenti, amit régen... Már nem lehet hobbi, de egyszerűen a hétköznapok használati tárgya lett, ami összetörik és ha összetörik akkor bizony az drága móka lesz. Vagy amiről tudom, hogy a munkába odaúton 3, vissza 4 komoly úthiba akasztja meg, amit minden alkalommal próbálok máshogyan kerülni, de csak csillapítani tudom az esetet, mert keresztbe van repedve az adott sáv. Tudok már együtt élni a gondolattal, hogy a kedvenc, idáig féltve őrzött autó hetek óta csillaggarázs alatt tölti az éjszakát, koszos és madárszaros. Azért fáj a szívem, mert nem így akartam, mert ez jelentette számomra az örömöt, a kiugrást a hétköznapokból, még ha az utóbbi időben nem igazán volt ebben részem...
Nem találom a megoldást...

2016. április 9., szombat

Ezt elbénáztam...

és nem győzök bocsánatot kérni az öregtől, mert bizony elbambultam és utolértem az előttem megálló autót. Elsőre nem tűnik vészesnek, de a pótkerékzseb és az oldallemez is összegyűrődött, csúnya a sérülés. A Peugeot lökhárító tartója erősebbnek bizonyult.
Nagyon sajnálom, mert egy tényleg szép kiállású bogárka szép hézagokkal, nem volt félrelakatolt orr-rész, nehezen csukódó ajtó.
De most itt a feladat parancsba kaptam, h talpra kell állítani és újra útra tenni és ha sikerül minőségi munkát kierőszakolnom a mesterekből és lehetőség lesz rá, akkor egy magasabb kategóriában 2 betű 4 számos rendszámmal igyekszünk visszatérni.